Habár minden kampány bővelkedni szokott az előre kalkulálható váratlan fordulatokban, jelen választási kampányban gyakorlatilag minden politikai párt pontosan azt a szerepet játssza, ami logikusan következik a politikai környezetből és a pártpalettán elfoglalható és elfoglalandó pozíciójából, illetve korábbi politikájából. Azt is mondhatnánk: minden politikai szereplő a kötelezőt hozza. Ennek is köszönhető, hogy a kampány a finishez érve is inkább lanyhulni, mint durvulni látszik, és ez vezet oda is, hogy a politikai helyzetelemzések is minden korábbinál jobban összetartanak. Szinte mindenki egyetért például abban, ki lesz a győztes, hogy mik a választás fő tétjei (lesz-e kétharmad, ki lesz a második, bejutnak-e a „kicsik”), és nagyjából abban is, melyik párt kampánya mennyire lehet sikeres. 

 

Minden politikai szereplő motívumai és céljai érthetőek és világosak, és a szereplők eszerint cselekszenek, ami a motívumaikból következik.  Ritkák az egyértelmű, a logikus stratégiával szembemenő hibák, és eddig nem voltak olyan politikai események (2002-ben köteles beszéd, 2006-ban szerver-ügy, Mikola-beszéd), amelyek kizökkentenék a kampányt az eredeti kerékvágásból, átírnák a korábbi menetrendet, gyors és azonnali reakciókra kényszerítve a feleket. És ez nem csak az izgalmasabb feladatok után áhítozó politikai elemzők siráma, hiszen befolyásolja a választók politikai helyzetértékelését is. Annak ellenére, hogy a jelen választás és a politikai helyzet számos rendkívüli helyzetet tartalmaz (egy párt egyedül szerezhet kétharmadot, harmadik helyre szorulhat az MSZP egy szélsőjobboldali politikai erő mögött, a jobboldali pártok a szavazatok több mint 70 százalékát is lefedhetik, két új párt is a parlamentbe kerülhet), a közhangulat sokkal inkább apatikusnak, mint rendkívülinek mondható.

 

Bár sokat hangoztatott megállapítás – amivel nehéz nem egyetérteni – hogy a Fidesz „biztonsági stratégiát” folytat, ez valójában minden politikai erőre igaz. A kormány felé közeledve persze a Fidesz taktikus – és egyben tematikus – semmitmondása a legfeltűnőbb. Látni kell ugyanakkor, hogy a többi politikai erő is a tökélyre fejlesztett – persze ettől még nem mindenki esetében hatékony – politikai minimalizmussal vesz részt a választási kampányban. Egyik párt sem hagyja el saját „komfortzónáját”, azt a bejáratott terepet, ahol látszólag a legkevesebb kockázatot vállalja. Ennek az eredménye pedig egy kiszámítható kampány, amelyben mintha minden szereplő olajozottan betanult koreográfia szerint, szép összjátékban adna elő egy jól begyakorolt színdarabot. 

 

Az MSZP a jól bejáratott és jól elkoptatott eszközeivel él a kampányban – annak ellenére, is, hogy az orbánviktorozás és a szélsőjobboldali veszéllyel való fenyegetés mint politikai eszköz már mintha 2006 óta sikertelen lenne. Ezen tényezők összekapcsolása ugyanakkor különösen problematikus lehet olyankor, amikor egyébként a Jobbik és a Fidesz látványos és vérre menő küzdelmet folytat egymással. De ha figyelembe vesszük, hogy az MSZP csak saját törzsszavazóira hajt (erre utal a nyugdíjasok folyamatos megszólítása is), végső soron ez a politika is logikus. A Jobbik parlamenten kívüli pozíciójából és a politikai elittel szembeni általános ellenszenvből kovácsol politikát, és táborát bővítendő a hangos cigányellenesség némileg még megosztó üzenete helyett itt is a biztonsági megoldás, a hangos politikusellenesség került az előtérbe („20 évet a 20 évért”). Hasonlóan biztosra akar menni az LMP, ezért az új politika ígéretén kívül gyakorlatilag semmi konkrétumot nem fogalmaz meg, nehogy mondanivalójuk tartalma elijeszthessen bárkit is, aki szeretne szavazni ugyan, de nem a „régi pártokra”. Az MDF továbbra is saját megkülönböztető jegyét, piacpártiságát hangsúlyozza, eközben pedig kényszerből (belső konfliktusok és a listaállítással kapcsolatos permanens problémák) próbál előnyt kovácsolni, és a korábbi MSZP=Fidesz képlet helyett MSZP=Fidesz=Jobbik együttműködéssel szemben építi fel a kampányát.  Kiszámíthatóak a konfliktusvonalak is: minden szereplő azon pártot próbálja gyengíteni, aki saját szavazótáborát legjobban veszélyezteti: a Fidesz a Jobbikot, az LMP és az MDF egymást, az MSZP mindkettőjüket. 

 

Nem meglepő persze, hogy a politikai erők saját érdekeiknek megfelelően cselekszenek. A meglepő a jelen helyzetben az, hogy a kampányban eddig úgy tűnik (persze az utolsó hét előtt), hogy hiányoztak a helyzetet alapvetően átalakító látványos hibák és melléfogások, amelyek az eddigi választások előtt szinte jobban meghatározták a kampány dinamikáját, mint az előzetesen kialakított stratégiák. 

 

Krekó Péter