1990 után második legsúlyosabb vereségét szenvedte el a Magyar Szocialista Párt az országgyűlési választás első fordulójában: a 176 egyéni választókörzetből csupán egyben vezet, több megyében csak a harmadik erőnek számít a Jobbik mögött, és az elmúlt négy évben elveszített több mint 1,3 millió szavazót. 

 

Már az első forduló adatainak ismeretében látható volt, hogy ha a Fidesz képes jól mozgósítani, akkor az MSZP-nek nincs esélye megakadályozni a kormánypárt kétharmados többségét. Az egyetlen siker a második politikai erő pozíciójának megőrzése lehet. 

 

Taktikailag logikus döntés volt az MSZP részéről a visszalépések felvetése az LMP-vel kapcsolatban. Rövidtávon legalábbis. De pontosan ebből a manőverből válik láthatóvá, hogy a két forduló közötti kampány már meghatározza a pártok mozgásterét az új Országgyűlésben is. Ami a visszalépésekkel kapcsolatban pedig azt eredményezi, hogy az LMP-t az MSZP saját maga egyértelmű konkurenciájává tette. A szocialisták gyakorlatilag felkínálták a versenyt az LMP-nek, miközben a két párt közötti csata már egy olyan helyzetben folytatódik majd tovább, amelyben a szocialistáknak saját belső konfliktusaik mellett az új kormánypárt folyamatos és erőteljes támadásaival is szembe kellene szállniuk. Nem csupán a korrupciós ügyek nyilvánvalóan bekövetkező folytatásáról van szó, de szakpolitikai szinten is minden arról fog szólni, hogy mit hagyott maga után a nyolcévnyi szocialista kormányzás. 

 

Emellett nem csupán arról van szó, hogy a kétharmados Fidesz-többségért az LMP-t tegyék felelőssé (a legstabilabb szavazótáborban egyébként jó ideig ez várhatóan működő érv lesz), de arról is, hogy áttolják az LMP a jobboldalra. Ez lényegében ugyanaz az eljárás, amit a Fidesz is követett az elmúlt években: a cél az, hogy az adott térfélen egyedüli szereplő legyen az MSZP (korábban a Fidesz), mert ez teszi lehetővé a szavazók integrálását. Persze fontos különbség, hogy a Fidesz sem 2002-ben, sem 2006-ban nem volt annyira rossz állapotban a vereség után, mint ma az MSZP. 

 

A szocialisták szempontjából a lényeg a világos és pozitív megkülönböztethetőség a többi párthoz képest. Ezt támogatandó hangoznak el egyre többször az olyan szlogenek, mint a „demokratikus kontroll”, amelyet az „ellenzék legerősebb pártja” kell, hogy érvényesítsen „Orbán Viktor túlhatalma” ellenében. 

 

Az sem mellékes, hogyan definiálja a két választási fordulót az MSZP. A vereség gyors elismerése (akkor is, ha ez meglehetősen gyorsan vált meglehetősen nyilvánvalóvá) lezárási kísérlet. Mesterházy Attila igyekezett minél gyorsabban túllépni a „szocialisták által támogatott kormány” leváltásán, hogy a második fordulóra úgy készüljenek, mint ami már arról szól, hogy mekkora ereje lesz az ellenzék. Mindez kockázatnövelés, ami akár meg is duplázhatja a szocialisták vasárnapi vereségét: az egy elveszített választás helyett az MSZP a különválasztott második fordulóban újra megbukhat. Ez azonban olyan kockázat, amit a szocialistáknak be kell vállalni, méghozzá nem az inkább reménytelennek tűnő mandátumszerzések érdekében, sokkal inkább azért, hogy legalább azt el tudják mondani szavazóiknak: nem hagyták magukra őket. 

 

További támogatáscsökkenésre pedig számítaniuk kell a szocialistáknak. A távozó kormánypárt értékelése az utódok részéről aligha jelent majd lehetőséget a kampányban sem mozdítható szavazók visszaszerzésére, de ennél is komolyabb kockázat, hogy a „legerősebb ellenzéki párt” pozíciója csak számszerűleg lesz igazolható, és a szocialisták hangját elnyomja majd a bizonyítani igyekvő LMP és a Jobbik. 

 

Az LMP-vel folytatott látványos küzdelem után kevésbé bízhat az MSZP abban is, hogy a Fidesztől hozzájuk vándorolnak át a kormányzás gyakorlatát elutasító választók. Tegyük fel, hogy mindenképp veszít népszerűségéből a Fidesz, igaz korántsem közvetlenül kormányalakítás után, hanem bizonyos átmeneti idő elteltével. Vajon az elvándorló szavazók milyen arányban lesznek bizonytalanok, Jobbikosok, LMP-sek ahhoz képest ahányan szocialisták lesznek?

 

Mindez pedig azokat az alapvető stratégiai dilemmákat veti fel, amelyekről Gyurcsány Ferenc a kampány során is beszélt: milyen legyen a viszony a Fidesz-kormányhoz? Mai tudásunk szerint két lehetőség van: a Jobbik által – vélhetően – követett hangos és látványosan konfrontatív, vagy az LMP által – vélhetően – követni kívánt „más” (konstruktív, a tábormentalitáson túllépő) stílusú ellenzékiség. Az MSZP is láthatóan ezeket a lehetőségeket látja maga előtt, ezt igazolják az elmúlt napokban, de legalábbis az eredmények megismerése után Lendvai Ildikó pártelnök és Mesterházy Attila miniszterelnök-jelölt (reménybeli pártelnök?) eltérő hangvételű megszólalásai. A szocialista útkeresés tovább példáit jelentik továbbá azok a helyi, viszonylag erősnek mondható politikusok, akik már második fordulós stratégiájukat is úgy építik fel, hogy az alkalmas legyen a központtól való elszakadásra, illetve az onnan való újraindulásra. 

 

Az MSZP megújítása, az új baloldali politika megteremtése nem csak a szocialista párton múlik, és valószínűleg szocialista politikusok szerint sem csak a jelenlegi pártszerkezeten belül képzelhető el. Az MSZP-ben meglévő törések most, a két forduló közötti kampánystratégia mentén alakulhatnak ellenzéki stratégiává, de ez korántsem biztos, hogy csak egy, illetve az LMP jelentette konkurenciát is ideszámítva, két pártot jelentenek. A nagypártból középpárttá váló MSZP számára tehát nem csupán az a kérdés, hogy milyen irányba induljon, hanem az is, hogy a minden bizonnyal amúgy is változó pártszerkezetet hozzá lehet-e igazítani egy új vagy egy megerősített régi stratégiához, ideológiához és szavazótáborhoz.