Az 1520-as években egy Francesco Guicciardini nevű firenzei dialógust írt városának kormányzatáról. A beszélgetésben a megelőző évszázad végének politikai változásait idézik fel a szereplők, amikor a Mediciek bukását követően megteremteni kívánt kormányzat Girolamo Savonarola radikális forradalma során jóval szélesebbre nyílt, jóval több embert vont be a döntéshozatalba, mint azt a változások megtervezői szerették volna. A Medici-egyeduralom után a városi elit nyitottabb, de nem minden polgár beleszólásán alapuló kormányzat megteremtésére törekedett, ám nem számoltak azzal, hogy a kormányzat alakulása nem áll meg a berendezkedés tervezett határainál. A megtörtént és előrevetített kormányzat/rendszerváltások sorozatán átívelő dialógus tanulsága az, hogy nem lehetséges az egyes kormányformák – egyeduralom, arisztokrácia, demokrácia – önmagában vett tárgyalása és alkalmazása, mert a kormányzat megítélése mindig a kormányzáson keresztül történik meg; sőt, a kormányzás magát a kormányzatot sem hagyja érintetlenül, napi gyakorlata az állandónak tekintett kormányformákat is újra és újra módosítja.

 

Vajon a politikai berendezkedésről szóló viták alaptermészetéhez tartozik a kormányváltás és rendszerváltás egymásba mosódása, vagy ez csupán hazai – térhez és időhöz kötött – jelenség? Kormányváltáshoz közeledve lehetséges egyúttal rendszerváltásról is beszélni, vagy ez nem más mint visszaélés egy éppen aktuális politikai erőviszony kínálta lehetőségekkel? Milyen retorikai-politikai jelentősége van a most zajló választási kampányban a kormányváltás és a rendszerváltás közötti különbség kiélezésének vagy éppen elmosásának? Hol húzódik az egyes korszakok határa egy adott kormányzati berendezkedésen belül, de egyes kormányzati ciklusokon túlnyúlva vagy azokat keresztbemetszően? Több kérdés is egy-egy választási kampány alapkérdései közé tartozik, de 2010-ben mindez két okból vált különösen élesen láthatóvá. A Fidesz kétharmados többségének lehetősége – nem mint parlamenti matematika, hanem mint konfliktusforrás – az eddigieknél hatékonyabb kormányzással kapcsolatos elvárásoknak is megágyaz, ráadásul nyíltan előtérbe állítja a rendszer, a kormányzat kereteinek lehetséges változtatását, láthatóvá teszi az erre irányuló politikai képességet. A Jobbik megjelenése, meghatározó szereplővé válása pedig a rendszer kudarcával, „új”, „valódi” rendszerváltással kapcsolatos álláspontokat erősítette fel. Az LMP „más politikája” szerkezetileg pedig ugyancsak erre a logikára épül. 

 

Nem 2010-ben történik meg először a rendszerváltás óta, hogy választásokra, kormányváltásra készülődve nem csupán a választók várnak jelentős, puszta hatalomváltásnál mélyebb változást, de a versengő politikai erők is ezt ígérik. A jobboldalt a szocialisták 1994-es visszatérésével szemben integráló Fidesz 1998-ban azt ígérte, hogy győzelme esetén a fordulat kormányváltásnál több, rendszerváltásnál azonban kevesebb lesz. 2002-ben Medgyessy Péter jóléti rendszerváltást hirdetett, amit persze szintén el lehet intézni azzal, hogy pusztán kampányfogásról volt szó, ám a következmények, pontosabban az elvárások, amit a szocialisták az ígérettel és az ígéret „betartásával” megerősítettek, nagyon is rendszerszintűek és jóval túlterjednek egyetlen kormányzati cikluson. 2006-ban ennek éppen a fordítottját várták sokan attól, hogy akkor először őrizte meg egy politikai erő a kormányzati hatalmat, ám ennek eszközei és következményei legalább olyan sokak szerint vezettek a „valódi” rendszerváltás iránti igény megerősödéséhez. 

 

Ha csak abból indulunk ki, amit a pártok ezekben a hetekben üzennek a választóknak, azt láthatjuk, hogy nyilvánvaló korszakváltás előtt állunk, és a pártok közötti valódi különbség ennek a váltásnak a módja, mélysége és pontos iránya. Látszólag könnyű meghatározni azt az ívet, amelynek mentén a pártok elhelyezhetők a korszakváltás logikája mentén. Fokozatbeli és tematikai különbségek határolják el egymástól a Fideszt és a Jobbikot, az MDF-et és az LMP-t, miközben az MSZP is súlyos változásokról beszél, de azt nem magához köti, hanem ellenfeleivel kapcsolatban igyekszik így félelmet kelteni. Abban azonban egyetértés mutatkozik, hogy valaminek véget kell vetni. Akik szerint a rendszerváltás óta eltelt időszak óta még nem sikerült kinőni a gyermekbetegségeket, nyilván azt gondolják: az újrakezdés iránti állandósult igény csakis ránk és torz, rosszul működő, talán nem is fejlődőképes demokráciánkra jellemző. A rendszerváltás óta a magyar választók általában nem csupán a kormányokkal elégedetlenek, de egyre növekvő mértékben magával a rendszerrel is. A kormányzattal kapcsolatos elégedetlenség azonban – általában világosan megfogalmazott alternatíva nélkül – döntően a rendszer működésére irányul: az ideiglenes Alkotmánytól kezdve addig, hogy a politikai vita eluralta a nyilvános és privát tér minden szintjét, az amúgy is rogyadozó rendszert pedig rossz politikusok működtetik rosszul, leginkább a saját magánérdekeiket szem előtt tartva. Ebből a szempontból pedig lehet, hogy a probléma az alkalmazásból származik, nem feltétlenül a berendezkedésből, de a megoldás mintha inkább az utóbbi felől jöhetne. A kétharmaddal kapcsolatban ebben a kampányban kialakult vita is jelentős részben erre a hangulatra reagál. Így lesz a rendszer meghatározó eleméből, a kormányváltás lehetőségéből rendszerváltás, a parlamenti ciklusok így válnak korszakhatárokká. 

 

Ennyire azonban nem egyszerű a helyzet. Egyáltalán nem lehetséges ugyanis a rendszer önmagában vett megítélése, mely függetleníti a berendezkedés értékelését attól, ahogyan aktuálisan a kormányzás éppen történik. Pontosabban lehetséges ugyan, és nyilvánvalóan elképzelhető, időnként fel is bukkan ilyen retorika, de ez nem a politikán kívülről érkezik, hanem annak része.

 

Ha a 2010-es országgyűlési kampányra úgy tekintünk, hogy a napi viták egyes témáin – gazdasági helyzet, korrupció, közbiztonság – felülemelkedünk, akkor láthatóvá válik, hogy amiről végül is szó van, az az ország működőképessége, vezetettsége, vagy ahogyan a Fidesz részéről egyre gyakrabban megfogalmazzák: a jó kormányzás. Első látásra éppen ebből adódik a Fidesz és a Jobbik közötti legfontosabb különbség: a Fidesz csak a kormányzás módján, gyakorlatán akar változtatni, a Jobbik azonban alapvetően a keretekkel, az elmúlt húsz év politikai rendszerével elégedetlen, azt változtatná meg. De ma a Fidesz azért van a kormányváltás pozíciójában, mert a Jobbik rendszerváltásról beszél. A különbség azonban nem stabil. Orbán Viktor a neoliberalizmus végéről, a Gyurcsány-Bajnai-korszak végéről, illetve korszakos változásról beszél (az ellenfelek az Alkotmánnyal kapcsolatos terveire kérdeznek rá). Határhelyzetekben ugyanakkor a Jobbik rendre a parlamentáris demokrácia keretei közötti működés mellett foglal állást. Ez például Budaházy György, kezdetben vitatott Jobbik-támogatottsága kapcsán jelent meg, ami pedig a legvilágosabban mutatja, hogyan igyekszik egyensúlyozni a párt a kormányzat mint rendszer elfogadása és elutasítása között.

 

A Bayer – Vona – (Orbán) – Pörzse – Csurka – stb. levélváltás, ha nem is leglátványosabb, de legfontosabb eleme így annak a négy évnek a megítélése, amikor a Fidesz volt kormányon. A Fidesz nyilván nem teheti meg, hogy a kudarcos húsz év részének nyilvánítja, de Orbán Viktor kormányzását még Vona Gábor is kiemeli a rendszerváltás utáni két évtizedből, mert szól azokhoz is, akik számára az az időszak a rendszerváltás utáni időszak szép (vagy megszépült) emlékei közé tartozik.  A Jobbik erősödésével a Fidesz is mozogni kényszerül, tehát amikor Orbán Viktor centrális pártrendszer kialakulásáról beszél, akkor valójában már csupán reagál az egy-két éve nyilvánvaló mozgásra, mellyel Vona Gábor pártja benyomult a meghatározó pártok terébe. A meghatározó szerepnek nem feltétlenül kell parlamenti mandátumok formájában realizálódnia, elegendő hozzá az, hogy a centrális pártrendszer ma úgy is érthető: közvetlenül vagy közvetetten mindenki a Jobbikhoz viszonyul. A Jobbik azonban nem kínál egyértelmű viszonyulási lehetőségeket. Egyszerre próbál rendszeralternatívaként megjelenni, de törekszik arra is, hogy kompetenciájának hangoztatása a rendszeren belül tartsa; a párt egyszerre játszik egyazon téren a többi szereplővel és borítaná rájuk a pályát. Tiszta – de politikailag lehetetlen – helyzet lenne, ha a Jobbik egyértelmű rendszeralternatívát kínálna, amihez képest a többi politikai szereplő elhelyezhetné magát. 

 

De sem a Jobbik, sem a többi szereplő nem ebben az irányban alakítja a kampányt: a következő kormány pedig megint csak azt bizonyítja majd, hogy a kormányzat megítélése nem lehet független a kormányzástól. Éppen ezért a „jó kormányzás” ma legalább annyira a kormányzatra, a rendszerre vonatkozik, mint amennyire magára a kormányzás gyakorlatára. A rendszerre vonatkozó politikai törekvések nem értelmezhetőek a kormányzás módjainak figyelembevétele nélkül.

 

Miközben a „jó kormányzás” nyilvánvalóan nem a kétharmados többségen múlik, egyre inkább terjed az a vélekedés, amely szerint a hatékony kormányzás a minősített többségtől függ. Vannak természetesen kétharmados törvények, amelyek módosítása már szinte mindenki szerint szükséges, de a többség mindig kisebbségekből áll össze, a többség megteremtése először a kormányoldalon belüli többséget jelenti – és ezt ugyanúgy el kell érni a feles, mint a kétharmados törvények esetében. Ha létezik olyan, hogy jó kormányzás, akkor ennek hiányát az elmúlt években részben éppen ennek a szempontnak a figyelmen kívül hagyása okozta. A kétharmad így nem annyira a kormányzattal kapcsolatban vet fel igazi politika dilemmákat, mint inkább a kormányzással összefüggésben. A kormányzat változása – a kormányzás által gyakorolt hatáson keresztül – feles többség birtokában is megtörténhet, a kétharmad megszerzése és alkalmazása pedig lehet, hogy adott politikai helyzetben éppen a keretek megerősítését szolgálja. Firenze polgárai például már pusztán a kormányzásról beszélgetve a kormányzatot, a berendezkedést is alakították.