2004-ben meglehetősen hányaveti módon sikerült összetákolni a külképviseleti szavazás jogszabályi hátterét, de az idő sürgetett: az EP-választásokra már muszáj volt garantálni a külföldön tartózkodók választójogát is. A törvényhozók érezték, hogy a bürokratikus, nehézkes és elképesztően pazarló megoldásnál (az urna például külön repülőjeggyel utazik haza minden városból, ahol akárcsak 1 szavazatot is leadtak), illene korszerűbbet alkotni, erre 2009. december 31-ig hagytak maguknak időt (a vonatkozó rendelkezések eredeti elképzelés szerint ekkor vesztették volna hatályukat). Időközben az Alkotmánybíróság is elmeszelte a szabályozást, mivel azok a választópolgárok, akik az egy héttel az első forduló előtti külképviseleti szavazás napján még itthon vannak, de a magyarországi voksolás napján már külföldön, továbbra sem tudnak élni választójogukkal. A taláros testület hiába kötelezte az Országgyűlést új szabályozás alkotására, a kétharmados többséghez szükséges Fidesz és MSZP a konstruktivitás legkisebb jelét sem mutatta, pedig az Országos Választási Iroda több kivitelezhető megoldást is letett az asztalukra. Nem tudunk szabadulni a gondolattól, hogy a minden problémát megoldó elektronikus szavazás bármely módjának bevezetése elől csak azért zárkóztak el kategorikusan a pártok, mert politikusaik jelentős része nem képes bekapcsolni egy számítógépet.

 

Mivel a pártok képtelenek voltak szót érteni, maradt a kreatív törvényhozás, amelynek lényegét a következő, logikai fejtörőkbe illő mondatban foglalhatjuk össze: a rossz szabályozást hatályon kívül helyező törvényt hatályon kívül helyezték, így hatályban maradhatott az eleve átmenetinek szánt jogszabály. Magyarul, sikerült a nyilvánosság figyelmét szinte teljesen elkerülve olyan „megoldást” találni, amely konzerválja az alkotmányellenes állapotot, de legalább továbbra is szavazhatunk külföldön – már ha egy héttel a választás előtt sem vagyunk már itthon.